Ef 4,1-6 - Az elhívatáshoz méltó élet a hit nagykorúságában és egységében


1 Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, 2 teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, Kol 3,12-14 3 igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. 4 Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: 5 egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, 6 egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.

 

Egy cél eléréséhez elsősorban fegyelmezettségre van szükség. Amikor elgondolkodunk rajta, hogy hová is szeretnénk eljutni, akkor nem árt számbavenni a szükséges teendőket, hogy lehetőleg lépésről lépésre haladjunk a megvalósítás felé. Ha így teszünk, akkor útközben mindig értékelhetjük a haladásunkat. Világosan láthatjuk, hogy a kigondolt tervhez képest hol is vagyunk. Azonnal észrevesszük, ha túl gyorsan haladunk, de az is szembetűnik, ha letértünk az útról és egyre inkább távolodunk a célunktól.

Ha pedig ez így van, akkor mindig van lehetőségünk korrigálni a sikeres célbaérkezés reményében. Hiszen az úton eltöltött idő próbái és kihívásai azért viselhetőek el, mert közben a győzelemre gondolunk és abban bízunk, hogy fáradozásunknak kézzelfogható eredménye lesz.


Ezt a fajta céltudatosságot a hétköznapokban talán a honvédségnél tapasztalhatjuk, ahol a katonák mindig egy haditerv mentén végzik feladataikat. A legegyszerűbb munka is fel van osztva részegységekre és minden katona tudja, hogy személyesen neki mi a feladata, mi a küldetése. S a cél elérése közös siker. A bukás pedig szintén közös és éppen ezért olyan súlyos vétség a katonaságban a parancsmegtagadás. Ha valaki nem tartja be a parancsot azzal veszélyezteti a küldetés sikerét és bajtársai életét is. Ez pedig valljuk be elfogadhatatlan. Ha valaki elvállal egy feladatot, annak teljes erejével küzdeni kell a közös célok elérésén.


Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek a játékszabályok Krisztus követőire is igazak. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy nincs előttünk cél, nincs ránk váró feladat. Hiszen azt kimondhatjuk, hogy az üdvösség dolgában Jézus mindent megtett értünk és emiatt nem kell aggodalmaskodnunk, de emellett nem szabad elfeledkeznünk arról a küldetésről, amire maga Jézus utasította követőit, amikor azt mondta tanítványainak: Tegyetek tanítvánnyá minden népet. Hatalmas feladat ez és mondhatjuk, hogy egy ember ehhez kevés, sőt talán az emberi erőfeszítés is kevés, de mégis el kell gondolkodnunk rajta, hogy miként kapcsolódhatunk bele a munkába. Hiszen Jézus az ő tanítványaitól várja el a tettre kész hozzáállást, vagyis azt, hogy ne bújjunk el a feladat elől. S azt mondhatjuk, hogy vannak előttünk példaképek. Olyan emberek, akik életükkel bizonyították, hogy lehet harcolni, lehet küzdeni az evangéliumért, Isten uralmáért. Maga Pál apostol is egy ilyen férfi. Az ő életében láthatjuk, hogy a sokféle nehézség, viszály vagy éppen pillanatnyi kudarc ellenére minden erővel a feladatra összpontosít, mert nem akarja, hogy rajta múljon a misszió sikere. Ezzel a szenvedélyességgel szólal meg az egyébként fogságban lévő apostol.

 

Ezt a fogságot kétféleképpen is értelmezhetjük. Az egyik értelmezés adja magát, hiszen Pál apostol fogságot szenvedett az evangéliumért és innen írja levelét. De van egy másik megközelítés is, amely azt feltételezi, hogy Pál személyisége és gondolatai Krisztus körül forognak, s a fogsága ilyen értelemben azt jelenti, hogy életét egyszer és mindenkorra Krisztusnak vetette alá. Bármelyik megoldás mellett döntünk is az egyértelmű, hogy Pál számára valóban fontos Krisztus ügye és nem szégyelli az evangéliumot, hanem felvillantja, hogy nekünk milyen úton kell járnunk a közös cél eléréséhez. Kiindulópontja szerint mindannyian elhívás birtokosai vagyunk. Ez abból a meggyőződésből fakad, ami alapján Ézsaiás próféta is szól: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Isten személyre szabott hívása minden keresztény ember számára valóság, hiszen a keresztségben személyre szóló igét kaptunk és név szerint szólított meg az Isten. Nyilvánvalóan nincs kizárva, hogy azóta is megszólított, de a kiindulópont hívása minden keresztény ember közös ajándéka. Erre az elhívásra pedig nekünk válaszolnunk kell. Pál szerint elhívatásunkhoz méltó módon kell megjelennünk a hétköznapokban. Vagyis a hétköznapokon sem szabad elfelejtenünk, hogy kihez tartozunk. Jézus követőiként határozott irányvonalak mentén kell élnünk, ami Luther szavaival annyit tesz, hogy életünknek istentiszteletté kell válnia. Ehhez az életmódhoz ad megfogható tanácsokat az apostol. Olyan tanácsokkal látja el a gyülekezet tagjait, amit megfogadva közelebb kerülhetnek ahhoz az életformához, amit Isten követeiként gyakorolnunk kell.


Az első gondolat az alázat. Ez a magatartásmód talán nehéznek tűnik elsőre, hiszen az alázat a régi korokban egy teljes háttérbevonulást jelentett. Aki alázatos volt, az nem volt tényező a mindennapi életben és ez valljuk meg elég nehezen kivitelezhető főleg egy olyan korban, amikor minden arra ösztönöz minket, hogy lehetőleg lépjünk ki a szürkeségből, mutassuk meg értékeinket minél több embernek. Ezzel szemben az alázat visszahúzódást jelent. Nem szabad ettől félnünk, hiszen a Biblia tanítása szerint Isten a gőgösöknek ellenáll, de az alázatosoknak kegyelmet ad. Vagy gondoljunk arra, hogy Mária Jézus anyja is arról beszél, hogy milyen csodának tartja, hogy az Úristen rátekintett az ő szolgálólányának alázatos állapotára. Mondhatjuk tehát, hogy bármennyire is alázzuk meg magunkat, nincs az a mélység, ahol az Úristen nem lenne a mi támaszunk és oltalmunk.
A szelídség sem kifejezetten népszerű magatartás. Szelídséggel a hétköznapokban nem sokra mehetünk, de gondoljunk csak bele, hogy Jézus maga is ezt a szelídséget gyakorolta és, amikor kínozták, amikor értünk emberekért szenvedett nem nyitotta szólásra a száját.


A következő jellemzője a keresztény embernek a türelem. Mondhatjuk, hogy ebben is bátorításra szorulunk és jó tudni, hogy az Úristen türelme példaként állhat előttünk. Mennyi gonoszság, mennyi eltévelyedés, mennyi elhajlás kísérte a választott nép életét s az Isten ahelyett, hogy elfordult volna a néptől mindig adott egy újabb esélyt, mert türelme hosszú, szeretete és irgalma nagy. S ezzel máris megérkeztünk a legfontosabbhoz. A szeretet tényleg mindent összefog, ahogyan azt a szeretet himnuszból tudjuk. Ha szeretetet tudunk adni, akkor mindazt odaadtuk a környezetünknek, amit semmivel nem lehet pótolni, semmivel nem lehet kiváltani. S ez a szeretet az Isten oldaláról sokkal hamarabb árad felénk, minthogy arról mi tudomást szerezhetnénk. Így nekünk úgy lehet elindulni, hogy tudjuk nem üres a batyunk, hanem az Isten már gazdagon megajándékozott.


S a legnagyobb ajándék a Lélek, aki pártfogóként velünk van és nem hagyja, hogy elcsüggedjünk és megtorpanjunk a harcban. S ha ez így van, akkor bízhatunk abban, hogy a célt sikerül elérni és egyszer valamennyien eljutunk az Isten színe elé, az ő országába.